Kondor Vilmos

Második magyar köztársaság

1966. június 26-án a Beatles a Nemzeti Stadionba készül első magyarországi koncertjére, amikor az egyik technikust holtan találják a hangfalak mögött. 

A gyilkos fegyvernek nyoma veszett, sem gyanúsítottja, sem szemtanúja nem akadt az esetnek, miközben a Budapesti Rendőrkapitányság vezetője, Kádár János türelmetlenül várja az eredményeket.

Az ügyet a fiatal és tehetséges Nemes Albert nyomozó kapja, akihez egy különc skót detektív csatlakozik; de az összeszokás nehezen megy, a páros rendre zsákutcába fut.

Amikor már úgy tűnik, hogy a csepeli Szabadkikötő csempészbandájának vezére, a Játékos érintett lehet a gyilkosságban, a nyomozás váratlanul jóval súlyosabb bűnöket tár fel; a rejtély megoldását az emberi lélek legsötétebb bugyraiban kell keresni, és a világháborús árvaházak néma titkokat őrző falai között.

Kondor Vilmos egy sosemvolt Magyarországot épít fel e regény lapjain. Egy titkon vágyott országot, mely a háborúban különbékét kötött a szövetségesekkel, és melynek ifjabb Horthy Miklós a köztársasági elnöke. Egy országot, melyben sem kommunistákat, sem nyilasokat nem találni, de a dunai kikötőket csempészbandák és jampecek uralják, miközben szól a Hungária. Egy országot, ami úgy idegen tőlünk, hogy mégis ismerős, melyben otthonosan vagyunk otthontalanok.

Milla kint volt valahol a Nemzeti Stadion előtt a bejutásra várva, és ha tehettem volna, akkor én is ott állok vele. Sőt, ott kellett volna állnom mellette, lévén a koncertre szóló jegyem a zakóm belső zsebében lapult. Majd amikor megpillantottam a földön fekvő holttestet, az első gondolatom az volt, hogy nem játszik itt ma este egyetlen dalt sem a Beatles, még akkor sem, ha ez az utolsó idei európai koncertjük, még akkor sem, ha az ország hetek óta Beatles-láztól felhevülve forrong, és még akkor sem, ha tudom: én leszek az első számú közellenség, minden tini utálatának tárgya, aki megakadályozta a világ legnagyszerűbb együttesének első – és könnyen lehet, hogy utolsó – budapesti fellépését.

Megszokhattam volna már, hogy az igazság mindig érdekesebb a kitalációnál. Ám mindig jön egy sztori, ami olyan helyről indul és olyan helyre érkezik, hogy csak elismerően tudok csettintetni: ezt én nem tudtam volna kitalálni.

Részlet a szerző utószavából